"I used to stay at home
Lost in seclusion there
Like I was in a cell
A captured heart as well"
Judas Priest - Fever (1982)
A boríték ragasztása viszonylag könnyedén engedett. Dia aznap először eresztett meg egy halvány félmosolyt. Születésnapi, karácsonyi pénzek, amiket az elmúlt években kapott, de nem költött el, illetve az általános iskolás ballagásra kapott összegek is ott lapultak. A lány valami nagyobb, fontosabb dologra gyűjtötte őket. Amikor elkezdte, akkor épp hifire, de azt végül tavaly karácsonyra megkapta az édesanyjától. Aztán az új zenelejátszóra, de azt meg a bátyja megvette neki születésnapjára. A mobiltelefon volt a soros a gyűjtésben, de ahogy elnézte a kis fekete Nokiát, az még ki fogja bírni egy darabig. Vagy legalábbis muszáj lesz neki, mert az, hogy lelépjen, pillanatnyilag mindennél fontosabb volt.
Már épp elkezdte volna számolni, mennyit sikerült félretennie, amikor meghallotta a szokásos hangot. Új MSN üzenet, végre!
»22:04 Ram: Halihó! Na mesélj, mi a para?
Dia félretolta a pénzt, és gépelni kezdett.
»22:12 Di: A szokásos. Nem mehetek el egy koncertre, hordjak hátizsákot, vegyek fel színes ruhákat, legyek lányosabb, ne hisztizzek.... Szerintem már mondtam elégszer. Ram, én ezt nem bírom tovább!
Amíg a válaszra várt, megszámolta a pénzt. Kitelt volna belőle egy jobb Nokia, annyi bizonyos, de most repülőjegyre volt szüksége.
»22:18 Ram: Megértelek, hiszen tudod. Próbáltál beszélni a tesóiddal erről?
A lány elfintorodott. Hát persze. Csak nem úgy sikerült, ahogy azt remélte. Rolival MSN-en próbálta megértetni az álláspontját, Emit viszont nem érte el, pedig biztos volt benne, hogy nővére sokkal megértőbb lenne, és talán segíteni is próbálna.
»22:23 Di: Csak Rolival. Emi nem hívott fel. A bátyám viszont teljesen anyám pártján van.
Megnyitotta a böngészőt, felment az egyik fapados légitársaság honlapjára. Torkig volt, már nem is érdekelte, hogy talán lehetne más megoldás is.
»22:29 Ram: Sajnálom.
Dia repülőjegyet keresett. A naptárára sandított. Tulajdonképp mi van, ha az utolsó egy-két tanítási napot is ellógja? Semmi. Az már nem oszt, nem szoroz, az utolsón úgyis csak az október 23-i műsor van, órák már nincsenek. Hát, akkor nyert az október 21, aznap az esti gépre elég olcsó a jegy, még marad is valamennyi pénze.
»22:37 Di: Figyelj, elegem van. Anyám szívózik, apámnak csak egy púp vagyok, a bátyám nem akarja megérteni, hogy a helyzet, amibe kerültem, egyszerűen elviselhetetlen, a nővéremet meg nem érem el. Nincs senki a családból, aki segíteni akarna vagy tudna. Le akarok lépni innen. Csövezhetnék nálad egy ideig? Csak amíg kitalálom, hogy hogyan tovább.
Számított rá, hogy a fiú nem fog azonnal válaszolni. Már egy ideje szöget ütött a fejében az ötlet, hogy Londonba kellene lelépnie. Csak nem egészen így képzelte el a dolgot. Jobb szerette volna, ha Emmával a háta mögött szemtől szemben az anyja elé állhat és közölheti vele, hogy elutazik a nővéréhez, hogy végre nyugta legyen már. Az őszi szünetig azonban már alig volt vissza néhány nap, és nem volt idő arra, hogy Emire várjon. Megbízott Ramsey-ben, legalábbis úgy gondolta, hogy nincs mitől tartania, tud már róla eleget.
»22:49 Ram: Nem érzed ezt kicsit túlzásnak? Mármint, persze vágom, hogy szar otthon és elhúznál, de azért ez elég durva lépés. Ebből óriási baj lehet!
Ne már, Ram! Ne legyél gyökér! - Dia belül nyüszített. Miért hiszi azt a barátja, hogy ő nem gondolt arra, mekkora galibát fog okozni a szökésével?
»22:56 Di: Nincs más választásom. Vagy lelécelek, és anyám végre észbe kap, vagy itthon maradok, és sosem lesz nyugtom tőle. Tudom, mit csinálok. Segítesz?
Már csak annyira volt a repülőjegy megvásárlásáról, hogy elcsórja az anyja bankkártyáját. Na persze esze ágában sem volt meglopni őt, inkább csak kölcsönvette a számláról a megfelelő összeget. Neki csak készpénze volt, úgy tervezte, hogy a jegy árát egy borítékba teszi és a konyhában hagyja a szökése napján.
»23:04 Ram: Igen, segítek, de... gondoltál már arra, hogy esetleg nem az vagyok, akinek hiszel, vagy mondom magam?
A lány szemeit forgatva dőlt hátra a székében. Most miért kell ebből ekkora ügyet csinálni?
»23:11 Di: Akkor már minimum meztelen fotót kértél volna tőlem, esetleg webkamerán akartad volna, hogy mutassak ezt-azt. Plusz kéretlenül, de biztosan küldtél már volna legalább egy nem kicsit obszcén képet.
Míg Ramsey válaszára várt, kiment a konyhába, ahol az anyja retikülje lógott az egyik szék támláján. Nem volt nehéz dolga, pontosan tudta, hol tartja Leonóra a bankkártyát, ahogy azt is, hogy csak akkor kap SMS-t a banktól, ha utaltak neki, vagy ha levett pénzt a számlájáról. Emiatt nem aggódott azon, hogy lebukna.
A sárga plasztikkártyával a kezében tért vissza az asztalához.
»23:18 Ram: Ehhh... inkább vedd meg a repjegyet.
Dia így tett. Végigkattintgatta a honlapot, beírta az adatait, aztán az anyja bankkártyájával kifizette. Már csinált ilyet, meg amúgy sem volt nehéz dolog, csak figyelni kellett, nehogy az ember véletlenül szállást foglaljon meg autót béreljen magának egy rossz mozdulattal.
»23:31 Di: Megvan! El sem hiszem!! Október 21-én jövök. Ram, végre találkozni fogunk!
Arra, hogy láthassák egymást, már egy ideje mindketten vágytak, beszéltek róla, hogy mennyire jó lenne. A nyáron szerettek volna találkozni, de Diáék a repülőjegyárak miatt nem tudtak kiutazni Londonba, így ez meghiúsúlt, maradt nekik az MSN.
»23:39 Ram: Igen, király, bár nem így képzeltem a dolgot...
Dia szemeiből kihunyt a fény a válasz láttán. Ha belegondolt, ő sem egészen így akarta ezt. „De én nem akarok ezen gondolkodni! Eleget kínlódtam itthon!”
»23:47 Di: Jó, én sem. De a lényeg az, hogy végre látni fogjuk egymást. Nem képeken, hanem szemtől szemben. És én ennek nem tudok nem örülni.
Na meg persze a tény, hogy végre nem lesz púp senki hátán, szintén hozzátett a megkönnyebbüléséhez. Legszívesebben azonnal csomagolni kezdett volna.
×××
Azt a néhány napot az utazásig Dia alig bírta kivárni. Minden szabad percében arra gondolt, mennyire jó érzés lesz a repülőn ülni, nézni a késődélutáni eget és a felhőket. Már ha ablak mellé kerül, ami korántsem volt biztos, tekintve, hogy az online utasfelvételt még nem volt ideje megcsinálni. Vasárnap este akarta ezt intézni, hogy hétfőn, az iskolából hazafelé beugorhasson a fénymásoló üzletbe kinyomtatni a beszállókártyát. Nekik ugyan volt egy saját nyomtatójuk, de az az asztali gépnél volt a nappaliban, és a lány semmi esetre sem akarta, hogy az anyja tetten érje őt. Ezért aztán maradt az iskola melletti kis üzlet, az egyetlen, amit ismert a városban.
Ráadásul egyéb elintézni valója is volt. A maradék pénzét be kellett váltsa fontba. A repülőjegye árát már egy külön borítékba tette, ezt a búcsúlevelével együtt fogja a konyhaasztalon hagyni. Nem akarta meglopni az édesanyját, bármennyire is jól jött volna az a plusz pénz kint.
Ramsey napi szinten kérdezgette, hogy nem gondolta-e meg magát, biztos-e benne, hogy ezt akarja. Dia még sosem volt ennyire biztos semmiben. Egyre csak az a Linkin Park szám ugrott be neki, amiért annyira nem is rajongott, de a helyzetét tökéletesen leírta. Már dallamtapadása volt tőle a jegyvásárlás óta, hétfő reggel az iskolába menet a buszon is azt hallgatta:
„It's easier to run
Replacing this pain with something numb
It's so much easier to go
Than face all this pain here all alone”[1]
A hétfői angolórán Molnárné megint kedvetlenül lecsapott elé egy feladatsort.
– Van nálam még néhány, hogy a szünetben is tudj gyakorolni. Van már egyébként felkészítő tanárod, ugye? – kérdezte unottan.
– Igen, a kéttannyelvű gimiben tanít – felelte Dia.
– Á, értem... – Molnárné arcán látszott, hogy nem számított erre.
A lány tudta, miben reménykedik tanára, és az, hogy letörhette őt, némileg örömmel töltötte el. „Te se leszel velem undok már sokáig!” A gondolatra szeretett volna elmosolyodni, de nem mert. Molnárné még ott állt előtte, valamit keresgélt a papírjai között.
– Átnéztem a pénteki feladatlapokat. Egy hibát vétettél, nézd meg, óra végén kérdezhetsz.
A néhol piros tintával színezett lapokat kelletlenül tette Dia mellé. Hátat fordított a lánynak, és a katedrához ment. Dia megvonta a vállát, és nekiállt kikeresni a hibát. Amikor meglátta, mit rontott el, kedve lett volna felpofozni magát. „Nem hiszem el! Pedig tudom, hogy nem ezt a prepozíciót kellett volna használnom!” Figyelmetlensége miatt igazán haragudott magára. Ez most óra végén idejön, és majd itt magyarázgatja nekem azt, amit amúgy tudok... – morgolódott magában. Félretette a kijavított lapokat, és az üreseket húzta maga elé.
Az óra végén Molnárné valóban gúnyos vigyor kíséretében akart kiselőadást tartani a prepozíciókból, de Dia a következő órájára hivatkozva rövidre zárta a témát.
– Tanárnő, tesi lesz, és át is kell öltöznöm rá. Megkereshetem esetleg a hosszú szünetben?
Nem akart igazán bunkó lenni, hogy további okot adjon Molnárnénak arra, hogy utálja őt, de valójában semmi kedve nem volt hozzá, hogy még a húszperces szünetet is vele töltse. Szerencsére ehhez a tanárnő sem ragaszkodott, elengedte a témát.
×××
Dia alig várta, hogy hazaérjen. Iskola után elintézte a pénzváltást, és a beszállókártyáját is elment kinyomtatni. Otthon nem várta senki, az édesanyja hagyott neki üzenetet, hogy később ér haza, mint szokott. Ez kapóra jött neki. Nem kellett azon aggódnia, hogyan fogja lehozni a padlásról a kisbőröndöt, illetve, hogy feltűnést kelt a pakolással.
Nem tartott sokáig berámolni a kis gurulós kofferba. Izgatott volt, alig várta a másnapot. A szimatszatyorba is tett néhány dolgot: a személyi igazolványát, a beszállókártyát és a vonatjegyet. Mire az édesanyja hazaért, a bőrönd az ágya alatt, becsukva pihent.
– Milyen napod volt? – kérdezte Leonóra. Fáradtan mosolygott.
– Na, ma nem hívtak a suliból? – Dia csodálkozást mímelt. Pontosan tudta, hogy aznap nem tett semmi szabályelleneset, mégsem tudta kihagyni a megjegyzést.
– Ugyan már, nem vagy te annyira problémás!
Annyira. A szó hallatán összeszorult a szíve. Hát persze. Szomorúan sóhajtott. „Holnap ennek is vége lesz, nem leszek többé problémás.”
– Molnárné adott egy rakás feladatlapot a szünetre – mondta végül.
– Jó, hogy azért segít. – Leonóra igyekezett pozitívan állni a helyzethez.
– Ja... Mondjuk, amikor megemlítettem neki, hogy a kéttannyelvű gimis tanárnő készít fel, eléggé felszívta magát.
Az édesanyja felnevetett.
– Gondolom, arra számított, hogy úgysem találunk senkit. – Leonóra szemei csillogtak, a fáradtság egy rövid időre eltűnt az arcáról.
Dia is elmosolyodott. Egy fél pillanatig gondolt csak arra, hogy az ilyen csevejek hiányozni fognak neki. Amikor béke van, és egy húron penderülnek. Aztán elhessegette a dolgot. Már minden előkészületet megtett, megfutamodni gyávaság lenne.
– Kislányom, a szünetben jó lenne, ha többet tudnál segíteni. – Az édesanyja témát váltott. – A spájzot és a konyhát is ki kellene rendesen takarítani.
– De azt tavasszal már megcsináltuk! – háborodott fel a lány.
– Ősszel is meg szoktuk. Amúgy is, a konyhaszekrényeket havonta kellene kívül-belül kitakarítani – felelte az asszony.
– Miféle ostobaság ez? Ki találta ezt ki? – Dia érezte, hogy nem jó irányt vett a beszélgetés, de a tudat, hogy ha nem lépne le, akkor az egész szünetét takarítással kellene töltenie, teljesen kiakasztotta. Hát már az a pár nap sem lenne szent az anyjának?
– Ezt úgy mondod, mintha nem csak évente kétszer csinálnánk meg. – Leonóra csípőre tette a kezeit. Szigorúan nézett lányára, szemöldökét is összeráncolta.
– Még jó, hogy többször nem csináljuk. Rabszolgamunka az ilyesmi! – hőbörgött Dia.
– Ugyan már, ez túlzás! – legyintett az édesanyja ingerülten.
– Túlzás? Szünetem lesz! A szünetet nem arra találták ki, hogy meggebedjen az ember! Pont az ellenkezőjére! Anya, az elmúlt másfél hónap elég fárasztó volt ahhoz, hogy pihenni akarjak!
– Dehát fogsz is! A fizikai munka ilyenkor kifejezetten jót tesz, szellemileg nem fogsz elfáradni közben, sőt!
– Helyben vagyunk! Tönkre akarod tenni a szünetemet is! Neked semmi sem elég? – Diánál elszakadt a cérna. A szobájába viharzott. „Jó is, hogy holnap elhúzok!” Kisvártatva már a fülébe üvöltött a Papa Roach:
„You've made my life completely miserable
You drove me to the edge, you've caused me all this pain”[2]
×××
Dia az utolsó óráján ült. Előző este Ramsey-nek még kiöntötte a szívét:
„Ismét bebizonyosodott, hogy csak arra vagyok jó, hogy purgáljam a házat! Az egész szünetet takarítással tölteném, ha itthon maradnék. Még jó, hogy a búcsúlevelet már megírtam, ha most kellene, biztosan elküldeném benne a francba!” – írta a fiúnak.
„De nem fogod, mert nem leszel ott. Szóval csak nyugi, holnap este már együtt bontjuk a Koppát[3].”
Ram válasza még másnap délelőtt is mosolyt csalt az arcára, amikor a világ legunalmasabb földrajzóráján ücsörgött,. Irigyelte barátja függetlenségét. Tizenkilenc éves, egyedül lakik és egy lemezboltban dolgozik. Ennél mi lehet menőbb? Talán csak az, ha rockszár lenne. Ahogy közeledett az óra vége, egyre inkább erőt vett rajta az utazás előtti, jóleső lámpaláz.
– A szünet után még ismétlünk egyet, aztán témazáró! – jelentette be a tanár.
Az „Őskövület”-nek csúfolt nyugdíjazás előtt álló hölgy az osztály felháborodott morajától kísérve hagyta el a termet. Dia felírta a füzetébe, hogy mikor várható a dolgozat, aztán beléhasított a felismerés: „Talán még nem is leszek itthon akkor!” A szíve megdobbant. Ebbe a részletbe nem gondolt bele. Igazából abba sem, hogy ha végre Londonban lesz, mit fog csinálni. Emmát azóta sem érte el, hogy legalább őt beavassa abba, amire készül. Ezt az egyet sajnálta, de remélte, hogy nővére még ha mérges is lesz, azért nem hagyja őt cserben. Végül is, ő is úgy ment oda, hogy szinte menekült itthonról. Meg fogja érteni. Ha valaki, akkor ő biztosan. Ezek a gondolatok erőt adtak neki.
Amikor végre kirángathatta a gurulós bőröndöt az iskolai szekrényéből, már nagyon is izgatott volt: izzadt a tenyere, a szíve a torkában dobogott, és olyan érzése volt, mintha valami kis manó bukfencet hányna a gyomrában.
×××
A tőle telhető leggyorsabban indult el a vasútállomásra. Amikor leért, izgalomtól remegő kezekkel kotorta ki a szimatszatyorból a vonatjegyet, hogy megnézze, hol fog ülni. A kék szerelvény indulásáig alig volt hátra pár perc. Amikor megtalálta a helyét, szinte lerogyott rá. Abban a pillanatban a vonat megmozdult alatta. „Ez nem volt semmi!” Kinézett az ablakon. Az állomásépület lassan távolodott, majd eltűnt a szeme elől. A szerelvény egyre gyorsabb tempóban haladt. A zenelejátszón Judas Priest szólt:
„Forget about tomorrow
Go for it today
Cause I'm on, on the run”[4]
Az alig négy perces szám végével Dia lámpaláza kezdett valami másba fordulni. Valami sokkal kellemetlenebbe. A felismerés, hogy szökésével fájdalmat okoz az édesanyjának, alattomos kígyó módjára tekeredett be a tudatába. Makacsul igyekezett ragaszkodni ahhoz, hogy igenis helyesen cselekszik, hogy jogosan lépett meg otthonról és hogy a levél majd mindenre magyarázatot ad. Felidézte magában a veszekedéseket, amik miatt meghozta ezt a döntést, szándékosan hergelte magát. „Nem fordulhatok vissza! Azzal csak beismerném, hogy anyának mindenben igaza volt!” Mire a vonat megállt a Keleti pályaudvaron, a makacssága és a határozottsága jelentősen csökkent. „Most már nincs értelme hazamenni! Végig kell csinálnom ezt!” – győzködte magát. Ramsey várja őt a reptéren, már neki sem tud szólni, hogy el se induljon vagy forduljon vissza. Mire kikeveredett a reptérre, már mardosta a bűntudat. A terminálban minden várakozással töltött perc kínszenvedés volt. Csak már ülne azon a tetves repülőn! Csak már lenne Londonban! Gondolatait igyekezett elterelni az édesanyjáról, a következményekről, amelyeket egészen idáig figyelmen kívül hagyott. Nem volt túl sikeres: „Mi van, ha emiatt nem érettségizhetek! Vagy ha kicsapnak? Akkor mi a frászt csinálok?” Egy másik belső hang, talán ez lehetett a kis ördög, egészen mást súgott neki: „Mit foglalkozol vele? Londonban még a levegőt is könnyebben veszed majd! Gondolj inkább erre!”
Már a kapunál állt sorban, elkezdődött az utasfelvétel. A gyomra, mint egy dió, összezsugorodott, merő görcs, a torka elszorult, és a légzésnél is erőltetnie kellett, hogy ne ziháljon. Pedig nem futott, mégis: tarkóján hideg verejtéket érzett. Odanyúlt, de barna hajfonata alatt a bőre száraz volt. Mikor sorra került, a stewardess hangját tompán hallotta, mintha víz alól beszélne hozzá. Gépiesen adta át a papírjait.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte tőle a kék-sárga egyenruhás fiatal nő, miközben visszaadta az igazolványát.
– Igen, csak... Csak nem szeretek repülni – felelte rekedten. A torkát száraznak érezte. A vállán lógó szimatszatyorba nyúlt, de eszébe jutott, hogy nincs nála víz. Nem lehet, hiszen a terminálban nem vett, kintről meg nem hozhatta be. Valami csoda folytán nem ájult el, kibírta azt a húsz percet, amit még sorban állva töltött, immár a repülőhöz vezető lépcsőkön.
Fogalma sem volt, hogyan került fel a bőröndje az ülések fölötti tárolókba, és azt is csak remélte, hogy jó helyre rogyott le. Fejében cikáztak a gondolatok. „Anya mérges lesz. Roli a következő géppel hazaküld. Emma nem fog megérteni. Ramsey nem lesz ott...” Szíve, mint a félrevert harang, szinte elviselhetetlen tempóban dübörgött a mellkasában. A stewardess végigment a szűk folyosón, lecsukta a tárolókat. Amikor Dia sorához ért, csak egyetlen pillantást kellett vetnie a lányra, hogy tudja, valami nagyon nincs rendben. Sarkon fordult, és sietős léptekkel ment vissza a gép elejébe.
– Kisasszony, hoztam egy kis vizet. Igya meg, jobban lesz.
Dia engedelmesen nyúlt a pohárért.
– Repült már? – kérdezte a fiatal nő.
– Többször is. – Egy pillanatra megakadt, tudta, hogy valamit még mondania kell. – Biztos valami rosszat ettem.
Nem akarta a stewardess orrára kötni, hogy valójában a lelkiismerete bánik el vele épp. Szégyellte magát, úgy érezte, semmiféle sajnálatot vagy segítséget nem érdemel meg.
A repülő motorja felzúgott, és a hatalmas gép elindult a kifutópálya felé. Az utaskísérő nő úgy tűnt, mondani akart épp valamit, kinyitotta, majd becsukta a száját. Talán azt akarta felajánlani Diának, hogy szálljon le? Végül mégis megszólalt.
– Ha rosszabbul lenne, vagy szüksége lenne valamire, nyomja meg a hívót a feje fölött.
– Köszönöm – felelte a lány, de a stewardess már nem figyelt rá. A biztonsági utasításokról szóló bemutatóhoz készült elő.
Dia ezt már sokszor látta, ezért inkább lehunyta a szemét. Megpróbálta lecsendesíteni saját magát. „Most már nincs visszaút, vállalnom kell a következményeket. Anya biztosan nagyon haragszik rám, és felhívja Rolit és Emmát is. Ramsey megígérte, hogy vár a reptéren, minden rendben lesz. Ha meg nem, a bátyámhoz simán eltalálok, ismerem az utat a reptérről Stratfordba. Nincs most már min idegeskednem, ami történt, megtörtént, nem tudom visszacsinálni.” Mire ezt végiggondolta, valamelyest megnyugodott. „Minden rendben lesz. Akárhogy is alakulnak a dolgok, minden rendeződni fog.” Hirtelen kimerültség lett úrrá rajta. A stressztől, az idegességtől elfáradt. Érezte, hogy megkezdődött a felszállás, hogy a nyomáskülönbségtől bedugulnak a fülei és besüpped az ülésébe. Ki akarta nyitni a szemeit, hogy kinézzen az ablakon, megbámulhassa a felhőket, de mintha nehezéket tettek volna pillái végére. Meg akart mozdulni, de tagjai, mintha mázsás kövek lettek volna. A pánikot felváltotta a hirtelen jött, ájulás-szerű alvás.
×××
Kattanások sorozatára ébredt. Kinyitotta szemét, a gép éppen megállt.
– Üdvözöljük önöket Londonban... – A kapitány elmondta a szokásos információkat, majd elbúcsúzott.
Dia kinézett az ablakon. A Heathrow aszfaltja a repülő körül sárgásan fénylett a lámpáktól, messzebb már feketének tetszett és beleolvadt az ég mélykékjébe. „Hát itt vagyok.” A gyomra bukfencet vetett az izgalomtól. Most már tényleg nem volt más hátra, mint követni a többi utas példáját és learaszolni a gépről.
A terminál folyosóján rutinosan ment végig. Volt már ezen a reptéren, és igazából mindegyik egyforma. Sietős lépteinek zaját valamelyest elnyelte a kék alapon piros mintás padlószőnyeg. A szürke falak egyhangúságát harsány reklámtáblák törték meg. Még az útlevél ellenőrző pont előtt kezdett rezegni és csörögni a mobilja.
×××
Leonóra később ért haza, mint ahogy tervezte. Túlórázott és a városban is dugó volt, ami miatt a busz szinte méterről méterre araszolt a főúton. Már besötétedett, mire a házukhoz ért. Az, hogy lánya szobájának ablakából nem szűrődött ki világosság, nem volt furcsa. Dia a konyhában is szívesen ténykedett, ráadásul már hat óra is elmúlt, biztosan vacsorát készít.
– Megjöttem! – mondta, miközben belépett az előszobába. De mire kimondta, már tudta, nincs otthon senki. A ház belsejének sötét csöndje aggodalmat ébresztett benne. A konyhába lépve, amint felkapcsolta a villanyt, meglátta a borítékot és a levelet az asztal sarkára biggyesztve.
Kedves anya!
Elegem lett abból, hogy nem hagysz élni. Nem járhatok el sehová, embertelenül korán haza kell jönnöm, akármilyen programról is van szó. Neked semmilyen érv nem felel meg, csak a saját begyöpösödött hülyeségeidet szajkózod, mint valami papagáj. Én meg közben szépen besavanyodok. Köszi, de tovább nem kérek ebből. Élni akarok, úgyhogy lelépek! Ma suli után Londonba repülök a barátomhoz, Ramsey-hez. A borítékban a jegyem ára van, mert a te kártyáddal vettem meg. Többé nem kell aggódnod miattam, nem leszek nyűg vagy púp senki hátán, apa is örülhet, többet nem kell velem kiabálnia.
Dia
– Ez nem lehet igaz! – Leonóra szívét olyan fájdalom járta át, amihez foghatót akkor sem érzett, amikor a férjéről kiderült, megcsalta őt. Akkor ott volt neki a kislánya, aki miatt nem engedhette meg, hogy összeomoljon. Most viszont senki sem állt mellette, fizikailag legalábbis. Sírás rázta, úgy rogyott le a székre, ami mellett eddig állt. Arcát kezeibe temette és hagyta, hogy tenyereit áztassák a könnyei. Hogy nem vette észre, hogy ekkora a baj? Miért nem ütött szöget a fejében, hogy Dia hisztijei mögött más is áll, nem csak a kamaszos lázadozás? Hirtelen minden eddigi veszekedés új értelmet nyert. Az elmúlt hónapok vitái szédítő sebességgel peregtek le lelki szemei előtt. Hol szúrtam el? - kérdezte magától.
61Please respect copyright.ＰＥＮＡＮＡjuB81b6XBX
[1] Linkin Park - Easier to Run (Meteora, 2003)
[2] Papa Roach - Done With You (Getting Away With Murder, 2004)
[3] Kopparberg svéd cider, Ramsey kedvence.
[4] Judas Priest - On The Run (Point Of Entry, 1981)
