Spotify lista78Please respect copyright.ＰＥＮＡＮＡ3w6ZngH5dB
„I don't give a damn 'bout my reputation
You're living in the past, it's a new generation
A girl can do what she wants to do and that's what I'm gonna do”
Joan Jett And The Blackhearts - Bad Reputation (1980)
A húsz perces szünet mindig a második és a harmadik óra között volt. Ebben az időszakban szerdánként az iskola hangosbemondója rádióként üzemelt. Az egyházi gimnáziumban persze nem hangozhattak el olyan számok, mint a Slipknot Psychosocialje, vagy a Distubed Down With The Sicknesse, esetleg egy jó kis A.D.I.D.A.S. a Korntól. De volt néhány langyosabb Tankcsapda szám, meg néha Three Days Grace.
Dia inkább az utóbbi miatt hallgatta csak fél füllel a Bad Reputationt, hátha megszólal a Let It Die. A teremben alig lézengtek, az osztálytársai többsége lement az udvarra. Ő a terem ajtajával szemközti ablak párkányán ült, hátát a falnak vetve, és kifejezéstelen arccal bámult maga elé. A Samsung T10-es zenelejátszót születésnapjára kapta a bátyjától. A négy gigás tárhelyet még aznap feltöltötte a kedvenc számaival.
A kis lejátszó kikandikált a bordó-fekete kockás, szűk fazonú nadrág zsebéből. A szünet felénél végre megszólalt a szám, amire úgy várt:
"We had fire in our eyes
In the beginning I
Never felt so alive..."[1]
Kihúzta a fülhallgatót a másik füléből is, a vajszínű falnak döntötte a fejét, és lehunyt szemmel, átszellemülten hallgatta Adam Gontiert. A Three Days Grace legtöbb számát imádta, talán egy-két dal volt, amit nem hallgatott rongyosra.
A hangosból persze nem szólt olyan szépen, mint otthon a hifijéből, ráadásul a szám végét bosszantó módon lekeverték, kivétel nélkül mindig. Utána valami szörnyen nyálas pop következett, így gyorsan visszadugaszolta a füleit és felhangosította a lejátszót is. Koszos, összefirkált tornacipője orrát bámulta, miközben a dalszövegre koncentrált. Spanyolnyelvű szám ment, egy Il Niño dal, az egyetlen, amit szeretett a bandától. Szerelemről szólt, azt tudta, de még volt jó pár ismeretlen szó számára.
Ha a spanyol nem is, de az angol úgy ragadt rá, mint másra a kosz. Ezért is felvételizett a nyelvi tagozatos osztályba tavaly. Bánta is, meg nem is. Az osztálya nem volt összetartó közösség, barátokat nem igazán szerzett, mert őt nem érdekelték azok a dolgok, amik a többieket. A lányok másról sem dumáltak, mint a sminkszerekről és az aktuális celebekről. A fiúk fociról, Forma 1-ről és arról beszélgettek, hová mennek suli után zug-cigizni. Az egyetlen, amiért mégis itt maradt, az az volt, hogy itt végre nem piszkálta őt senki. Egy állami gimnáziumban már halálra szekálták volna a magának valósága, a szülei végzettsége és még ki tudja miféle mondvacsinált baromságok miatt. Ebből épp eleget kapott az általános iskola nyolc évében.
A hosszú szünetet angol óra követte. Dia lecsusszant az ablakpárkányról. A mozdulat hatására megcsörrent a nadrágjára akasztott lánc. Bevágódott a padba, és unottan előkotorta a szimatszatyorból a Pre-Intermediate Headwayt. Utálta. Minden egyes oldalát, mert semmi újdonság nem volt benne számára. Talán ez volt a legnagyobb csalódása itt. A többiek a terem első felében helyezkedtek le, ő mindannyiuktól kicsit távolabb ült a hátsó padsor ablak felőli végén.
- Hoztam neked külön feladatlapot. - A tanárnő kelletlenül csapott le elé egy ismeretlen tankönyvből kifénymásolt oldalakból álló feladatsort. Diával nem beszélt magyarul az órákon.
- Köszönöm, tanárnő! - felelte a lány, és érdeklődve lapozott bele a feladatokba.
- Óra végéig annyit csinálj meg, amennyit csak tudsz.
Dia nekifeküdt a lapoknak. Végre valami, amin kell gondolkodnia. A negyvenöt perces óra végére megcsinálta mind az öt oldalt.
- Nocsak - vonta fel a szemöldökét a középkorú nő. - Remélem, nem csaptad össze.
- Igazából... Inkább csak nagyon jó volt. - A lány tekintete már fénytelenné vált, pedig amíg a papírok fölött ült, lelkesen dolgozott.
A tanára az első óra óta valamiért ellenszenvesen viselkedett vele. Dia nem tudta, ennek mi lehet az oka, és annyira nem is érdekelte volna, de tudta, mit mondott az édesanyjának a tavalyi év utolsó fogadóóráján, és azóta már kölcsönösen nem kedvelték egymást.
„Azt mondta, egyáltalán nem javasolja az előrehozott emelt érettségit neked.”
Az édesanyja szavai, amit hazaérve mondott neki, még most, hónapokkal később is tüskeként szúrták őt. Arra bezzeg jó volt, hogy segítsen felolvasni a tankönyvi hallás-értés feladatot, amikor elromlott a magnó...
- Februárban osztályozó vizsgát kell tenned a 11. és 12. éves anyagból, hogy érettségizhess. Erről még karácsony előtt bővebben is beszélünk. Addig viszont az óráim nagyrészén külön fogsz dolgozni. De ez önmagában nem lesz elég - mondta a tanárnő, majd távozott a teremből.
Remek, tehát nem készíti fel. „Szemét!” - A kezei ökölbe szorultak. - „Azt akarja, hogy neki legyen igaza!”
×××
- Már megint felhívtak az iskolából! - Otthon az édesanyja fogadta. Szokás szerint haragos volt.
- És most épp mi volt a bajuk? - kérdezte a lány unottan, miközben papucsra cserélte a retkes tornacsukát.
- Mondtam már, hogy hordj normális táskát, mint a többiek! - mordult fel Leonóra.
- Anya, fogalmad sincs, micsoda szarokban hordják a többiek a cuccaikat. A lányok többsége túlméretezett retikült használ, és egész nap nyávognak, hogy leszakad a karjuk - felelte szemeit forgatva.
- Nem értem, mi a baj a hátizsákokkal!
- Az, hogy bénák. Legalábbis azok, amik nekem vannak, mindenképp. Így is kilógok a sorból, de ezt legalább már megszokták - sóhajtott kelletlenül Dia. - Ezért hívtak fel?
- Nem, hanem amiatt, hogy már megint sátánista jelképpel a pólódon mentél be!
- Á, vagy úgy... - A lány csak legyintett.
- Többször kértelek, hogy... - kezdte az édesanyja, de Dia a szavába vágott.
- Én meg már milliószor elmagyaráztam bent is és neked is, hogy a pentagram akkor sátánista jelkép, ha fejjel lefelé áll az ötágú csillag! Arról, hogy ezt képtelenek felfogni, nem tehetek! - csattant fel. - Különben is: megoldottam, átvettem a tesi pólómat, hogy ne okozzak nekik lelki törést.
- Mi lenne, ha egyszer nem szállnál szembe az iskola szabályaival? - Leonóra lerogyott a konyhában álló egyik székre.
- Anya... Most nem azért, de nem én vagyok az az osztályból, aki egész nap kattog a cigire, és alig várja, hogy az órák után egy félreeső helyen elszívhasson egyet. Ne már, hogy én legyek a problémás eset, amikor nem piálok, nem dohányzom, csak egyszerűen nem vagyok hajlandó más lenni, mint amilyen vagyok!
- Még csak az kéne, hogy tizenhat évesen igyál meg cigizz! - fortyant fel az anyja. - De nem ez a lényeg! Ezt a pólót többet ne vedd fel hétköznap!
Dia nem válaszolt, csak a szemeit forgatta. Aztán eszébe jutott, amit az angoltanárnő mondott.
- Ja, anya, képzeld. Molnárné adott nekem órán külön feladatlapokat.
- Na, ez nagyszerű, akkor ez azt jelenti, hogy felkészít? - Leonóra szeme felcsillant.
- Dehogy. Burkoltan közölte velem, hogy keressek felkészítő tanárt, ő csak az osztályozóvizsga miatt adja a feladatsorokat - felelte a lány. - Anya, szerinted miért utál engem ez a nő ennyire?
A kérdésébe csalódottság és szomorúság vegyült. Nem értette, mi lehet az ellenérzés oka.
- Bár tudnám, akkor tehetnénk valamit ellene - sóhajtott a középkorú nő. - Nos, ebben az esetben nem tudom, mit fogunk csinálni. Legjobb lesz, ha bevonjuk apádat a dologba.
- Oké, de remélem nem akarod, hogy én beszéljek vele erről.
- Pedig szerintem neked kellene.
- Biztos, hogy nem! - A lány egyáltalán nem kívánta magának az élményt, amit az apjával folytatott telefonbeszélgetése nyújtott. A szülei válása óta folyamatosan azt érezte, hogy ő csak nyűg, púp a férfi hátán. Valahányszor kért tőle valamit, az apja ordított egy sort a telefonban. Végül azért duzzogva, de teljesítette a kívánságot, de előtte a viselkedésével már rég elvette az ember kedvét attól, hogy örülni tudjon a segítségének. Emiatt Dia csak akkor hívta, ha minden kötél szakadt. - Inkább oldjuk meg nélküle. Talán Roli vagy Emi is tudna segíteni.
Leonóra pontosan tudta, hogy a lánya miért nem akar beszélni az apjával és miért támaszkodna inkább a testvéreire. Ugyanakkor ő meg a felnőtt gyerekeitől nem szívesen kért segítséget.
- Kislányom, ezt már megbeszéltük! Mindkettejüknek van más, ami miatt nem várhatjuk el, hogy anyagilag támogassanak bennünket! Így is sokat segítek, hiszen tudod.
Dia az előszobában hagyott tornacipőjére sandított. A koptatott piros Converse márkájú lábbelit a nővére vette neki. A zsebében lapuló zenelejátszó is drága ajándék volt a bátyjától. Az öreg laptop, ami az íróasztalán állt, szintén Rolitól származik, igaz, azt megörökölte. De a nővérének köszönhette a ruhatára nagyrészét, meg egy csomó apróságot (mint például a Green Dayes falinaptárat), és így együtt ez a sok minden már bizony vaskos segítségnek számított. Ha látogatóba kiutaztak a testvéreihez, akkor Emma mindig annyit költött rájuk két hét alatt, hogy Leonóra folyton szégyellte magát. Soha semmit nem engedett neki kifizetni. „Anyu, legalább most engedd, hogy gondoskodjak rólad!” Ez volt mindig az indok.
- Már megint ezzel jössz! Nem értelek! Szívesen segítenének nekünk mindig, te meg folyton csak fanyalogsz rajta! - mordult fel Dia. Tudta, hogy az édesanyja miért nem szeretne a testvéreire támaszkodni, ugyanakkor nem tudta felfogni, hogy mi ebben a kellemetlen.
Leonórát a bűntudat mardosta. Fordítva kellene lennie ennek az egésznek. A gyerekeit neki kellene támogatnia, nem ő kellene, hogy rájuk szoruljon. Roli arra spórol, hogy házat vegyen itthon. Emmának meg ott a két kisfia, az unokái.
- Dia, hogy képzeled, hogy normális dolog tőlük várni a segítséget?
- Úgy, hogy a testvéreim! Vagy nem arról szól ez, hogy segítünk egymásnak? Ezt is rosszul gondolnám? - A lányban forrtak az indulatok.
- Mi az, hogy „ezt is”? - kérdezte az édesanyja.
- Úgy általában mindent rosszul gondolok, legalábbis szerinted: folyton valami problémád van velem! Szerinted a Metallicának nincs dallama, a Korn és a Three Days Grace erőszakos, a Korn depresszív... Ma csak a pólómat kritizáltad, de többnyire inkább azt vágod a fejemhez, hogy miért nem öltözködök nőiesebben! - Dia szemei szikrákat szórtak. A kamaszos indulatok megállíthatatlanul törtek fel belőle. - Ha valami gebasz volt a suliban, nem elég az én verzióm, neked feltétlenül a tanáraimat is fel kell hívnod. Azt mondod, ez nem a bizalomról szól, pedig mi másról is szólna? Ne kérjek segítséget a testvéreimtől, de közben apámtól, aki üvölt velem, és utálok beszélni vele, mindenképp! De mégis, ő legalább ezzel nyíltan vállalja, hogy csak nyűg vagyok neki!
- Nem veled van problémám, a gyerekem vagy, és ugyanúgy szeretlek, mint Rolit és Emmát, csak a viselkedésed az, amin változtatnod kell! - Leonóra türelme fogytán volt.
- Igazán? - A hisztérikus kérdésből látszott, hogy a kritika csak olaj volt a tűzre.
Nem volt megállás, az édesanyja száján kiszaladt a sértés:
- Nem értem, hogy lehetsz ilyen, egyik testvéred sem volt ennyire undok béka kamaszként!
Ez nem volt igaz. Emma híresen hisztis volt, és ezt Dia tudta.
- Hát persze! Talán jobb lett volna, ha meg sem születek! Megkímélted volna magad ettől az élménytől! - kiabálta vissza a lány.
A szobájába csörtetett, és bevágta az ajtaját. Néhány apró vakolatdarab a járólapra hullott.
- Ha még egyszer becsapod az ajtódat, leszerelem! - Leonóra feje vörös volt az indulattól.
- Csak tessék! - szájalt vissza Dia. - Akkor te is élvezheted a Static-X-et, úgyis imádod!
- Miért gondolod, hogy mindig tiéd kell legyen az utolsó szó? - kiabálta.
Dia megállta, hogy válaszoljon, helyette jó hangosan kezdte üvöltetni az imént említett banda számainak egyikét.
„I'm winning, you're losing
I'm falling, your agony
Lower than lower, before
Your forgotten memory...”[2]
×××
Dia később sem békült ki az édesanyjával. A veszekedéseik mindennapossá váltak, egyikük sem volt képes megérteni a másikat, mert mire addig jutottak volna a beszélgetésben, hogy az őket kínzó keserűségeket megbeszéljék, valamelyikük mindig felpaprikázta magát.
- Látom, hiába szeretném civilizáltan elmondani neked a véleményem! - csattant fel a lány az egyik alkalommal.
- Te ezt a kapcarongy-stílust annak mered nevezni? - emelte fel a hangját az édesanyja is.
×××
Csigalassan teltek a napok. Dia számára az elsőszámú menekvés a zene volt, a második pedig az őskövület Toshiba laptop és az MSN, ahol leginkább egy MySpace-ről összeszedett angol fiúval beszélgetett. Ramsey a néhány kép alapján, amit küldött magáról, nagyjából úgy nézett ki, mint Billie Joe Armstrong, csak a profilján szereplő adatok szerint jóval magasabb volt nála.
Az ismeretségük egy rockker csoportban kezdődött, még januárban. A lány az angoltudását akarta kicsit használni, plusz örült volna néhány hasonszőrű havernak is. A gimiben voltak páran a felsőbb évfolyamokban, akik hasonló zenét szerettek, mint Dia. Velük nagyon laza kapcsolatot ápolt, többnyire lepacsiztak a folyosón, mintha valami kisebb közösséget alkotnának, de ennél közelebbi kapcsolatba nem került velük. Próbált, de minden alkalommal az a megmagyarázhatatlan érzése volt, hogy úgy igazán nem akarják őt befogadni. Így maradt az internet és a MySpace-es csoport fóruma.
Teljesen véletlenül akadtak össze. Diát nem engedte el az anyja egy koncertre, a fiú pedig megfázás miatt volt otthon, pedig eredetileg kocsmázni készült a haverjaival. A fórumos beszélgetésük kissé gyatrán indult.
„Á, szóval te nem is vagy angol! Most már értem, hogy miért van olyan érzésem, mintha a királynő irkálna nekem.”
A lány még mindig mosolygott Ramsey megjegyzésén, ami valójában csak arra vonatkozott, hogy Dia nem igazán tudta a számára idegen nyelv szlengjét használni.
„Te meg azt mondod, nem szereted a punk-rockot, de úgy nézel ki, mint a Green Day énekese.”
Ezzel vágott vissza, mert először azt hitte, a fiú sértésnek szánta a megjegyzését. Azt gondolta, többet nem fognak beszélni, de a következő nap egy levél várta az oldalon.
„Di, én nem akartalak megbántani tegnap, csak eleinte nem értettem, miért írsz olyan formálisan. Billie Joe meg... oké, valóban olyan a hajam, de az enyém eredetileg is fekete. És ne akard tudni, milyen a hangom, amikor éneklek. Megbocsátasz? Mert amúgy tök jót dumáltunk, egészen elfeledtem, hogy szarul vagyok...”
Akkor hívta őt először ezen a becenéven. Csak úgy, minden előzmény, kérdés, udvariaskodás nélkül. Akárminek is szánta, a lánynak kedvesen csengett és egyből megtetszett neki. Emellett Dia is úgy érezte, nem volt az rendjén, hogy haraggal váltak el, még akkor sem, ha tulajdonképp idegenek voltak a másiknak. Ráadásul sokkal jobban érezte magát, mintha elment volna arra a Junkies koncertre, amin igazából csak a gimis rockerek egyike miatt akart volna csápolni, mert tetszett neki az a srác. Úgyhogy megbocsátott.
Innen indult az a barátság, ami azóta a lánynak a zene mellett a menekvése és megnyugvása volt.
×××
Október közepén Dia végre erőt vett magán és felhívta az apját a magántanár miatt. Leonóra szekálta őt, hogy beszéljen már a férfival. Az anyanyelvi külön tanár már megvolt, járt is hozzá, de kellett volna a plusz anyagi segítség.
- Anyád mondta, hogy hívj fel ezzel, ugye? - A férfi még nem kiabált, de a gúnyos-ingerült hangból érezhető volt, hogy nemsokára az következik.
- Apa, mi köze ennek anyához? - A lány idegességében annyira erősen markolta a mobilját, hogy belefehéredtek az ujjai.
- Hát egyikőtök sem érti, hogy nekem is annyi pénzem van, mit békán a toll?! - Kiabálta.
- Én értem, és elfogadom, ha nem segítesz, de ne velem kiabálj. - Dia megpróbálta csitítani az apját.
- Különben is, a megállapodás szerint még négy évig nem kérhettek tőlem anyagi támogatást, mégis valahogy mindig akad valami váratlan vagy rendkívüli, és ha nem segítek, akkor én leszek a rossz meg a szemét!
Dia lehunyta a szemeit. Az apja ilyen volt. Ha egyszer nekifogott a kiabálásnak, egészen odáig tartott, amíg ki nem adta a dühét.
- Tudod, hogy senki sem mond ilyet rólad - mondta csendesen, de hiába. A férfi meg sem hallotta.
- És azt hittem, hogy jól megy az angol, erre most abból is különórákra kell járnod? Hogy van ez? - méltatlankodott tovább az apja.
- Hiszen mondtam: le akarok érettségizni emelt szinten a tanév végén - magyarázta Dia.
- Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi átlagos gyerek? Minek kell neked előrehozott érettségi? Mit fogsz azzal elérni?
- Na, jó! Tudod, mit? Inkább hagyjuk. - A lány lecsapta a telefont. Nem volt kedve tovább hallgatni az apját.
Kiviharzott a konyhába, ahol az anyja főzött, közben belülről hergelte magát: „Ezt az egészet nem nekem kellett volna átélnem most, hanem anyának! De persze ő csak arra képes, hogy feladatokat adjon! Remélem, most boldog, hogy megint megkaptam, selejt vagyok, mert nem az átlagos kamaszokhoz hasonlítok!”
- Felhívtam apát, ahogy akartad - vetette oda. Igyekezte fékezni magát, de a feszültség egész lényéből áradt.
Leonóra a tűzhely előtt állt.
- Mit mondott? - Az asszony érezte lánya hangjából, hogy nem sikerült jól a beszélgetés, hogy emiatt ideges. Mégis, remélte, hogy nem rajta fog csattanni Dia dühe.
- Remélem örülsz, mert ő is megkérdezte, miért nem tudok olyan lenni, mint a többi gyerek. Minek nekem előrehozott érettségi? - A lány kezei ökölbe szorultak. Fejében még mindig visszhangoztak a férfi szavai.
- Miért gondolod, hogy örülök ennek? - Az édesanyja letette a fakanalat és végre Diára nézett. - Ugyan miért hiszed, hogy én azt kívánom neked, hogy apád kiabáljon és fájdalmat okozzon neked?
„Hogyhogy miért?” - A lány fortyogott magában.
- Még kérdezed? Basszus! Te akartad, hogy én hívjam fel, amikor pontosan tudtad, hogy mi lesz! Mert mindig ez van! Nekem mindkettőtöktől meg kell kapjam, hogy miért nem hasonlítok jobban Rolira és Emmára? Mit gondoltok ti? - Kész, a bomba felrobbant. Elege volt már mindenből! Miért nem lehet ő elég jó úgy, ahogy van? Miért kell folyton megkapnia, hogy „bezzeg a testvéreid…”!
Leonóra hirtelen nem jutott szóhoz. Igen, valóban sejtette, hogy a volt férje majd kiabál Diával, de mindig ott volt a reménysugár benne, hogy talán most nem fog. Mert volt néhány kivételes alkalom, amikor valóban nem tette.
- Kislányom, ha én hívtam volna, élből elutasít, ezt te is tudod. Ha te hívod, mindig megvan rá az esély, hogy éppen… - Nem fejezhette be a mondatot.
- Hogy éppen mi? Jó hangulatban lesz és minden gond nélkül segít? Anya, hányszor volt ilyen, amióta elváltatok? Hányszor? - A lány arca már szinte lila volt a dühtől, szemei szikrákat szórtak.
Nem várta meg Leonóra válaszát, visszacsörtetett a szobájába, és magára csukta az ajtót. Az édesanyja leroskadt a konyhában álló székre. Ez most valóban az ő hibája volt, talán tényleg jobb lett volna, ha ő beszél Dia apjával.
×××
Dia számára lassan közeledett az őszi szünet. A veszekedések az édesanyjával mindennaposakká váltak, a lánynak nem volt kedve sem ahhoz, hogy beszélgessen Leonórával. Elege lett belőle, hogy három-négy mondat után kiabálnak egymással, mert az anyja előhozakodott valami feladattal, amihez Diának nem fűlött a foga, vagy épp a lány szeretett volna elmenni valahová.
- Egyedül? Kizárt dolog, hogy elmenj egy este kilencig tartó akármire is! - Ez volt az asszony válasza általában.
- Anya, már nem az a világ van, mint Roliék idejében! Kilenckor általában nem vége van, hanem kezdődik valami. Ez a koncert a suliban lesz, és extrém korán van! Még busszal simán haza tudok jönni! - vágott vissza Dia.
- Ha nincs, aki hazakísérjen, nem mehetsz! Emi sem mehetett el úgy este, hogy egyedül jött haza!
- És ugyan ki az a nagyon hülye, aki ezt megtenné értem, amikor a város másik felén lakik? Anya, ez már nem a kilencvenes évek! - kiabálta a lány.
- Elég szomorú, hogy egyetlen fiú osztálytársadba sem szorult annyi jó érzés, hogy elkísérjen téged!
Leonóra alapvetően nagyon is igyekezett elengedni Diát, ahova csak lehetett. A délutáni eseményekre sokszor el sem kellett kéredzkednie a kamasznak, csak szólni, hogy később jön. Az asszonynak nem volt autója, amivel elmehetett volna érte, a taxit meg drágának találta ahhoz, hogy mindig azzal jöhessen haza Dia. Roli és Emi valóban jóval idősebbek a húguknál, és az ő kamaszságuk alatt, még nem volt ördögtől való, hogy a lányokat hazakísérjék a fiúk este. Leonórának többet jelentett Dia biztonsága, mint akármilyen koncert, amire a kamasz menni akart, és fájdalommal töltötte el, hogy ezt lánya nem értékeli.
- A francba is a nyomorult, visszamaradott hülyeségeiddel! Senkivel sem szívóznak ennyit a szülei, mint amennyit te velem! - vágta oda mérgesen Dia, majd visszavonult a szobájába.
Aznap este a lány sokáig fent volt. Ramsey-t várta, hogy MSN-en elérhető legyen. Az üres órák alatt megfogant egy terv a fejében, amihez a fiú beleegyezésére volt szüksége. Miközben fél szemét a laptop kijelzőjén tartotta, kiszedte az íróasztal alsó fiókját, és a fölötte lévő aljára felragasztott borítékot igyekezett levakarni a farostlemezről. Ezen a rejtekhelyen tartotta a félretett pénzét vészhelyzet esetére. És most már úgy érezte, hogy az, amiben nap mint nap él, túlment azon a határon, amit el tud viselni. Erre egész biztosan rásegített a Psychosocial kezdő sora is, ami épp a fülében dübörgött.
„I did my time, and I want out…”[3]
[1] Three Days Grace: Let It Die (One-X, 2006)
[2] Static-X: The Only (Shadow Zone, 2003)
[3] Slipknot: Pscychosocial (All Hope Is Gone, 2008)
