x
Ez nem holmi ikonikus és giccses romantikus sztori, ahogy mindenki elvárná. Ez a kis „mese” egy ember és egy ’ember’ hangtalan vonzódásáról szól, ami talán sosem fog kiderülni. Hoppá, egy kis spoiler.
Austin Thornland-ről mindenki azt hinné, hogy egy Pokolból szalajtott démon, de ez koránt sem igaz. Az én féle lányok életében semmiféle izgalom nem adódik, mondhatnám, teljesen „átlagos” életet élünk. Nos, ez nem minden helyzetben igaz, de többnyire igen. Tanórák közben gondolatban teljesen máshol jártam mindig, ezért is nem jeleskedem a tanulásban annyira, ezért már annak is örülök, ha megkapom a hármast év végén. A padom asztallapján dobolva várom mindig, hogy a tanár valami elfoglaltságot találjon magának, ami annyiban nyilvánul meg, hogy elkezd teljesen random történetet mesélni az életéről, szóval ilyenkor szoktam sunyiban a pad alatt kinyitni kedvenc könyvemet és kicsit elfeledkezni a valóságról. Bár ez nagyon sokszor rossz ötletnek bizonyult, ugyanis a tanárok nem mindegyike olyan, mint a földrajz és egyben osztályfőnökünk. Kedves nő, de a történeteire szerintem senki sem kíváncsi, mégis közszemlére teszi és ez látszólag nem is zavarja, de így jó, ahogy van, hiszen ilyenkor kicsit ki tudok zökkenni az unalmas iskolai dolgok forgatagából.
- - Julie! – hirtelen Milla, a padtársam zökkentett ki a gondolataimból, mire a fejemet oldalra billentve néztem rá. – Hallottad egyáltalán, hogy mit beszélek? – a jelek szerint valami extrém fontos dolgot magyarázhatott, ami az ő érdekeit szolgálja általában.
- - Ne haragudj Milli, teljesen elbambultam... – feleltem kissé szomorkásan, mire a karomra tette a kezét.
- - Semmi baj, majd elmondom még egyszer, de most pakoljunk, mert mennünk kell, nehogy lekéssük a legfinomabb kajákat. – mondta, mire én csak felkaptam a fejem. Máris ebédidő? Hiszen nemrég volt az első óra, azóta fantáziálgatok és közben már eltelt majdnem öt óra is.
Az ebédlő dugig telt diákokkal, a különböző asztaloknál különböző klikkek alakultak, amelyek szinte áttörhetetlen falat képeztek maguk körül. Nem szerettem ezt a rendszert, nagyon magalázó és közönséges volt. Milla és én mindig ketten ültünk egy asztalnál, ahová senki még csak nem is nézett, nemhogy leült volna. Aztán ott volt Austin, aki a megtestesült magányos farkas imidzsével teljesen kitűnt a tömegből. A könyvét olvasva ebédelt, de közben ügyelt arra, hogy semmi kárt ne okozzon az oldalaknak, így kicsit eltartotta magától. Aztán minden olyan hirtelen történt. Austint megkörnyékezte egy pár rocker langaléta, akik nem akarták elfogadni, hogy ő ilyen külsővel és egy teljesen számukra „béna” tevékenységgel az összes lány tekintetét bezsebelte. A magasabbik először csak provokálta és teljesen a képébe mászott, az alacsonyabb köpcös pedig éppen evett valamit, aztán az a valami kifröcskölt valamit magából, egyenesen Austin könyvére. Mire a fiú tekintete lángba borult és letette először nyugodtan az asztalra a könyvet, majd felállt és a másik kettő fölé tornyosult. Azok megrettentek és hátratántorodtak, de már nem volt visszaút, Austin megfogta a magasabbik pólónyakát és felemelte olyannyira, hogy már a padló felett lebegett. Az alacsonyabbik hátrált nem is kicsit a mozdulat láttán, aztán elfutott. Milla mellettem előkapta a telefonját és sunyiban a műanyag pohár mögül videózott, én pedig letakartam a lencséjét, erre inkább a zsebébe süllyesztette a készüléket. Láttam Austin szemében az ördögöt, akkor értettem meg, hogy miért terjengenek róla ezek a pletykák. Tényleg úgy nézett ki, mint egy démon, aki nagyon dühös és igyekszik visszafogni, hogy kiengedje.
Az ebédlői incidens után az a két gyerek többet nem cikizték Austint és nagy ívben kerülték, szinte nem is láttuk. Austin mindig ugyanannál az asztalnál telepedett le, mindig más könyvet olvasva. Nem sokkal azután ismét ebédidőben, akkor és ott kezdődött halk és nonverbális kapcsolatunk. Az asztalnál ültünk ugyanúgy, amikor azt hittem, hogy megnézhetem magamnak, de túl sok ideig időzött rajta a tekintetem és a szeme rám villant. Akkor történt, hogy a tekintetünk összekapcsolódott. Láttam szemében a megfejthetetlent, semmi érzelem, semmi vágy, semmi sem volt leolvasható róla, csak annyi, hogy figyel, de nagyon. Az az ördögi szempár valahogy mégsem tudott megijeszteni, kitartottam, de aztán barátnőm mégis kizökkentett.
- - Szerintem ne itt nyírjátok ki egymást, ott van az udvar. – mondta Milla, miközben alig bírta ki, hogy ne nevessen fel.
- -Nem értem, hogy mire gondolsz. - erre ő csak a szemét forgatta.
- - Ó, nem vagyok vak, látom, hogy mindketten egymást nézitek megszakíthatatlanul. Csak tudnám, hogy ilyenkor mi van. – legyintett.
- - Ezt én sem tudnám elmagyarázni, ez csak egy játék, azt hiszem.
- -Csak egy játék… hm, érdekes lehet.
Akárhányszor összekapcsolódott a tekintetünk Austinnal minden alkalommal úgy éreztem, mintha egyre jobban engedne a szigorú és ördögi pillantásból. De lehet, hogy ez csak az én képzeletem szüleményes gondolata és ő mégis csak valami magányos démon féleség. Soha nem tudom már meg, hiszen nem sokkal ezután egy hét leforgása után már nem is jelent meg az iskolában. Azt mondták, hogy kiiratkozott, vagy, hogy elragadták a Pokolba, meg ilyesmi hülyeségek. De sosem fogom elfelejteni azt az igéző és szigorú szempárt.
ns 15.158.61.20da2
