„Az igazság tömény méreg, melynek legkisebb adagja is halálos lehet. Ezért az írók és gondolkozók - azok az írók, akik tudnak gondolkozni, és azok a gondolkozók, akik tudnak írni - az igazságot egészen híg oldatban adagolják. (...) De mint ahogy nincs gyógyítás és gyógyulás mérgek nélkül, úgy igazság nélkül sincs egészség."
-Márai Sándor
Egy kórterem. Fehérség, ami már szinte vakítja az embert. Egy férfi, aki köré egy bonyolult rendszer kapcsolódik.
Leírhatatlan fájdalommal küzdött. A cső a torokban, a szíven ejtett varrat és az ebből fakadó bénultság és a velejáró kiszolgáltatottság megviselte. Még akkor is, ha nem tudja mit csinálhat éppen a bal keze.
Ebben a legnyugtalanítóbb még is a hozzátartozók aggodalma volt a legmegterhelőbb. Még egy szót se tud mondani, legalább azt, hogy minden rendben lesz.
***
Két nő egy doktor kíséretben egy kórterem felé tartanak. Anya és feleség. Shikamaruhoz tartoznak mind a ketten. Az útjuk, mint az Isten ítélőszéke mellől vezető út a pokolba. Könnyed és gyors. Ami ott van, az maga a kínszenvedés. Az ő útja inkább a Golgota felé hasonos volt. Fájdalmas és lassú, pedig letérhetett volna. Többször is.
Mikor odaértek a tett helyszínére, az orvos a rideg hóhérhangjával annyit mondott, hogy negyed órájuk van. Elment. Magukra maradtak és függönyt elhúzták, az ajtó becsukódott a kíváncsi szemek előtt.
Temari leült és Shikamaru hideg és csontos kezét szorongatta. Hozzáemelte a homlokához és ennyit dörmögött:
- Te idióta! Miért nem szóltál, hogy fájdalmaid voltak – haragos könnyeket hullajtott.
Nem tudta igazán, hogy most magára vagy Shikamarura legyen jobban mérges. De az elméje úgy döntött, hogy mint mindig ő a hibás. Hogy nem vette észre. „Reggel orvost kellett volna hívnom és talán nem kerültél volna ilyen helyzetbe" harapdálta a szája szélét, hogy ne jöhessen ki még több könny.
- Temari –Yoshino szólította. -Ne okold magad miatta. Sosem volt erőssége a fájdalom kimutatása – közölte rideg arccal. - Ha egy dolog van, amiben rám ütött, az ez – sóhajtott és egy kis idő múlva felállt és elengedte a fia kezét. - Menjünk, Temari.
***
Shikamaru kívülről szemlélődött a maga létéről. Szánalmasnak találta, ahogyan kinézett és csak magát hibáztatta.
Pedig, ha jobban belegondolt volna, igazából egy család és annak éppen lefelé tartó spirálba került bele.
Ebből pedig nincs kiút...
***
Temari lassan egy hete látogatta Shikamarut. De ő csak nem ébredt fel. „De legalább még él" reménykedett és bizakodott.
Az ágya mellett ült, férje élettelen, csontos kezeit morzsolta, mint valami rózsafüzér szemeit. A szeme világa csukva volt vagy éppen a semmibe tekintett és mint valami gyakorlott szerzetes halk morajlások formájában kommunikált a túlvilággal. A laikus számára démoninak, a vallásos számára áhítatosnak tűnhet kívülről nézve, pedig csak egy elkeseredett hölgy, elkeseredett kérése.
- Temari – rázta ki valaki az álommá szenderedő világából. - Temari, beszélnünk kell – Sakura hívta konzultációra Shikamaru állapotát illetően.
Egy irodában beszélgettek, vagyis inkább egy külsős ember szemmel kommunikációnak hívta volna ezt. Sakura nem mondott semmit, mert Temari úgy is tudta, mit is akar mondani. Csak a mennyire volt kíváncsi, amiről nem is sejtette, hogy olyan kevés.
-Miért? Miért? Miért? - remegett és könnyezett. - Élnie kellett volna!-motyogott.
-Sajnálom, hogy...
- Hogy? Meghalt gyakorlatilag a férjem! És nem tettél semmit!- dühös volt.
-Nem tettem semmit – Sakura nyugodt volt. - Tehettem volna...
-Akkor miért nem csináltál bármit is!
-Temari, hallgass – ajtócsapódás követte a rövid, de heves vitát. - ...ide.
***
Az asztalnál feszült, szokatlan csend. Anya mérges. A mama szomorú. A gyerekek meg nem értik mi történik.
- Anya, mi történik? - kérdezte Shikadai, de nem kapott választ. - Anya? Anya? ANYA?
- NE KIABÁLJ AZ ANYÁDDAL!- förmedt rá idegből.
- Temari nyugodj meg...
- Nyugodjak meg! Nyugodjak meg! Hogy lehetnék ilyen nyugodt! Az apjuk meg fog halni, én meg itt maradok három gyerekkel, egyedül! - bukott ki, nem éppen normális ember módjára.
A gyerekek falfehérek voltak, Karurát leszámítva. Ő nem értette igazán mi történik, de a nagyobbak igen. Ők nem tudtak mit mondani, csak ültek. Temari zihált volt... nem is. Hiperventillált. Yoshino pedig vette a lapot és ki akarta tessékelni a gyerekeket, akik inkább megölelték, amitől egy picit megnyugodott. Azután várta,hogy gyerekek sírják ki magukat (a szimpátia sírás már csak ilyen), még annak ellenére se rángatta le őket magáról, hogy tiszta takony volt a három síró kisgyerekektől.
- A papa haza jön? - kérdezte Karura.
- A papa... nagyon hosszú... küldetésre indult...
- Láthathjuk még?
- Egyszer majd igen. Egyszer majd igen. De az nagyon sokára lesz!
***
Temariék a kórház felé tartottak. Senki nem szólalt meg ebben a gömbőc alakú vonulásba, ami a kórház látogatás helyett inkább egy halottas menethez hasonlított. Lassú léptek, keserű csend, a környezet viszont egy perpatvaros piac, ahol mindeni, ordít és ha nem vigyázol, eltaposnak.
De valahogy kikerültek és egyre közelebb kerültek a kórházhoz és annak óriási fehér recepciójához.
- Üdvözlöm – szólította meg őket. - Nara Shikamaruhoz jöttünk.
- Nara Shikamaru...- kutatott az akták között. - Pont jókor jöttek. Magánál van.
ns 15.158.61.5da2
